Semmi

Minden olvasómtól elnézést kérek de folytatással nem szolgálhatok most sokféle ok miatt, amikre nem hiszem hogy sokan kíváncsiak de én azért mentségemre hozom őket :D Na jó csak egy párat... Ilyeneket mint suli, nyelvvizsga, lovazás... De hoztam egy kis kárpótlást :) Jó olvasás hozzá. Nem túl nagyszerű, de ennyire futja... :/

Semmi...

Itt fekszek mellette… Karja gyengéden ölel. Melegségnek kellene elöntenie amikor a pillanat idilliségére gondolok, mégis csak borzongató ridegséget érzek. Furcsa érzés… nem megmagyarázható. Egyenesen félelmet keltő. A világ legboldogabb emberének kellene éreznem magam, a legszerencsésebbnek, amiért ez nekem megadatott, mégis csak a riogató ürességet érzem.

Talán boldog is lennék… Csak nem itt. Nem most… Nem ezzel a személlyel. Fáradt nagy érzem magam. Egyenesen meggyötörtnek. A maszk ami egész napos jelmezem legfontosabb kelléke ilyenkor lehullni látszik, hogy másnap újra elfoglalhassa jól megérdemelt helyét. Egyre több erőfeszítésbe kerül magamra ölteni. Nem bírom elviselni a folyamatos álcát, ami mögött forrongó érzéseim sorakoznak egyetlen meggyöngült pillanatra várva, amikor felfedhetnék igazi kilétüket az egész társadalom előtt. Nem láthatják, nem szabad, nem engedhetem! Őket csak én ismerhetem, csak nekem szabad tudni a létezésükről. Mindenki más őrültségnek tartaná. Nem értenék meg, hiszen annyi ember cserélne most velem, annyi mindenki boldog lehetne egy ilyen élettel, mint az enyém. Hiszen látszólag mindenem megvan. Sikeres írónő. nagyszerű feleség jó keresettel… De az éjszaka más. Ő mindenkit megért, elfogad, átsegít mindenen. Ő az én egyetlen és örök mentsváram. Csak ő ismeri igazán a maszk mögött bujkáló saját énemet. Halkan kiosonok a konyhába és leülök. Nem csinálok semmit csak nézek. Nézem a sötétet… A legtöbb ember erre azt mondja, hogy ő nem lát semmit. Nem is láthat. Hiszen az úgynevezett „semmit” csak azok láthatják, akik érzik is… Érzik a sötétet, az éjszakát, azt a bizonyos „semmit” a feketeségben, ami ha belegondolunk azért eléggé „valami”. De nem is fontos. Csak az a fontos, hogy ha tudod milyen „semmiről”, „valamiről”, sötétségről és maszkról beszélek, akkor talán – de hangsúlyozom, hogy csak TALÁN- megérthetsz engem. De persze ez nem olyan megértés, hogy tudod, mi zajlik le bennem. Sokkal inkább egyfajta elfogadás. De már megint eltértem a tárgytól. Szóval esténként nézem a „semmit”. Néha fáj. Fáj, mert előhozza az érzelmeket. A reggel gondosan felöltögetett maszkomat szó szerint letépi. És ez embert nem kímélő fájdalommal jár. Mégis jó. Mert a legszebb dolgok a sötétben születnek. Ahogy az írásaim is. Gyújtok egy halvány lámpát, előveszek egy papírt és írok. Írok mindent, ami csak eszembe jut. Az érzésekről leginkább, amik egész nap csak dühöngtek elfolytottságuk miatt. Most végre előbújhatnak, hogy felfedjék valódi énjüket. A düh, a fájdalom, a kétségbeesés és az elhagyatottság. Igen ők a sötét lakói, és állarcom mögött is ők rejtőzködnek. Bizony,maga a sötétség amit egész nap rejtegetek, hogy aztán ilyenkor előtörjön, s helyet kapjon magának az életben.  

Majd ha megunta elálmosít, s én szépen visszamegyek az ölelő karok közé, s beburkolózok az engem már kebelbarátként üdvözlő ridegségbe.

:)

"Kicsit fura talán, hogy a verset élőlénynek nevezem - bár ki tudja? Az élőlény általánosabb fogalom, mint az ember, márpedig a verset nem sérthetem meg azzal, hogy embernek nevezem. Igen, a vers sokkal több, sokkal rejtelmesebb, mint az ember. Nem is nevezem verseim gügyögőn "gyermekeimnek", "szülötteimnek". Tanítóim, parancsolóim ők, és éppen annyira másoké (azon nagyon-nagyon keveseké, akik elfogadják őket), mint az enyéim. Alattuk nevem csak az első találkozást jelzi számomra - és mások számára. "

Lelkes Miklós

Egy kis ízelítő a második fejeztből :)

Elnézést kérek a csúszásért, de finoman szólva is túlzsúfoltan telnek a napjaim :D Remélem azért megéri várni ;) 

_________________________________________________________________________

Lélekszakadva rohanok,hogy elérjem a zöld lámpát kávéval a kezemben. Még 10 másodperc. 

Nem késhetem le, így is késében vagyok! Egy nagy csattanás és az összes cuccom szanaszét a földön, a kávém a vadonatúj ruhámon én pedig a földön. Mostmár biztos, hogy elkések.

-          Nem tud vigyázni?! – kérdeztem felháborodva mikor a naptól hunyorogva még a napszemüvegen keresztül sem tudtam megállapítani, hogy ki volt szerencsétlen helyzetem okozója. Kérdésemre a válasz csak egy mély, kellemes basszusú nevetés és két segítő kész volt a válasz amik készségesen összeszedték a holmijaimat míg én feltápászkodtam a fölről.

-          Elnézést kisasszony de nekem úgy tűnt, hogy az ön dolga volt túl sietős és nem vett észre, ezzel belém ütközve. De ha gondolja szívesen elviszem, nem messze parkolok.


____________________________________________________________________

1. fejezet/2

1. fejezet/2.

Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról és lecsuktam a laptopomat, elraktam a körömlakkokat. Lassan elindultam lefelé a lépcsőn.

’Na de édesem! Én elhiszem, hogy nyár van, de délután fél egykor már éppen ideje lenne felöltözni nem? Vagy egész nap pizsamában szándékozol lenni?’
Dorgált meg kedvesen Andi, Péter felesége. Mindig is saját gyerekükként szerettek, noha nekik nem volt közös gyerekük.

’Ne haragudj Andi, de nem volt semmi erőm még felkelni és felöltözni. Most úgy semmihez nincs kedvem.’
’Drágám én megértelek, de próbáld meg egy kicsit összeszedni magad. Tudod, hogy nem bírom, mikor ilyen szomorú vagy.’
Egy bágyadt mosolyt erőltettem az arcomra, nem futotta többre. Péter kérésének eleget téve magamba lapátoltam az ebédemet majd elindultam felöltözni. Nem volt túl jó idő, sőt, nyárhoz képest kifejezetten hűvös volt. Egy szabadidőnadrágra és egy pamut pólóra esett a választásom. Úgysem megyek ma sehova. Lehuppantam az ágyamra és előkapartam a telefonomat. Eldöntöttem, hogy felhívom Szofit. Nem lesz egy egyszerű beszélgetés… A 3. csöngésre fel is vette.
’Na hello! Te még élsz? Miért nem írtál vissza?’

’Szia Szofi! Ne haragudj rám. Körmöt festettem meg Péter lekiabált ebédelni. Veled mi újság?’
’Á nincsen semmi új… Unatkozok. Nem megyünk el fagyizni?’
’Ilyen időben?’ Kérdeztem mosolyogva. Mindig a leglehetetlenebb ötletekkel jön elő.
’Hát… akár. Na jó, mindegy igazad van. Remélem azért jól vagy. De most mennem kell. Anyuval vásárolunk. Puszillak.’
’Okés. Szia, puszi.’

Hirtelen belém hasított egy érzés, ami ellen már nagyon régóta küzdök. ’Anyuval’ megy vásárolni… Ez az, amit én már soha nem tehetek meg. A fal, amit napról napra felépítek magam köré hirtelen lehull ilyenkor. Ahogy könnyek gyűlnek a szemembe Bella egyből mellettem terem és fejét az ölembe téve figyel. Mindig meg tud vigasztalni. Ő áll hozzám a legközelebb már nagyon régóta. Mint valami őrangyal. De a jelenléte nem feledteti azt, ami történt. Pocsékul érzem magam. De mint minden nap most is erőt kell vennem. Nem engedhetem meg, hogy még három év után se tudjak uralkodni ezen az érzésen. Inkább elővettem egy zsepit és elviszem Bellát sétálni. A közeli kis park megfelelő választásnak tűnt. Nincs túl messze, és az aránylag csendesebb helyekhez tartozik a városban. Az utcára lépve a friss levegő egyből kitisztította a fejemet, így átadva a helyet a jóleső ürességnek. Aránylag sokan voltak a kint a csípős idő ellenére is. Nem kötött le a vihorászó tinédzserek látványa, akik éppen a legújabb pletykákat ecsetelik valakinek. Sosem érdekelt az ilyen társaság… Inkább nézegetem a kirakatokat, hirdetéseket egyedül. Így aránylag lefoglalom magamat. A park jelen esetben mégsem tűnik túl jó választásnak. Inkább csak úgy bolyongok majd, minthogy egyedül ücsörögjek egy padon. Minden boltnál megállok, figyelgetem a hirdetéseket. Akad egy-két érdekes. Például a helyi színház frissíteni szeretné a színészi gárdáját a következő színdarabhoz. Elsősorban 14-22 éves lányokat keresnek… Mindig is érdekelt a színjátszás… Elég jó is voltam benne. Utána fogok járni. Úgyis mindig azzal nyaggatnak, hogy kezdjek magammal valamit, hát itt a lehetőség. Új társaság, új élethelyzetek, új környezet. Lehet, hogy pont erre van most szükségem! Változtatásra, hogy végleg le tudjam zárni a múltat.


_______________________________________________________________________


Nem jó, elkapkodott, gagyi :/ De ez van... :)

:/

Nos emberek az a helyzet, hogy egy ideig nem lesz frissítve a blog, mivel pénteken mandulaműtétem lesz... de utána újult erővel jelentkezek :) az első fejezet második része már félig kész van :P amint jobban leszek felteszem :)

Köszönet

Hát nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele de szerintem a blog a mai nap alatt behozta az elmúlt egy hónapot :) Köszönöm szépen mindenkinek aki benézett, és külön köszönet a biztató szavakért :) Sokat jelent, higgyétek el :) Külön köszönet H. Jessica barátnőmnek, aki mindig kiállt mellettem, és most is rengeteget támogatott :) KÖSZÖNÖM :)

Miért?

MIÉRT?

Sokan tapasztalták már a világ legeslegszörnyűbb érzését, amikor úgy érzed, hogy kiszakítottak belőled egy darabot.

Pontosabban egy szervedből, ami a legfontosabb a létezés számára: a szívedből. Amikor a könnyeiddel küszködsz, és a belső fájdalmad már-már elviselhetetlen. A sírás madhogynem fojtogat, de te nem engedsz neki, mert csak a gyengék sírnak. Te nem akarsz gyenge lenni. Neked erősnek kell lenned! Aztán hazaérve az ágyadra kuporodsz és kitör belőled. Csak folynak és folynak a buta könnyek, és te csak arra tudsz gondolni, hogy miért? Miért pont ő? Miért pont veled történik meg ez az egész? Aztán arra következtetésre jutsz, hogy ez az egész biztosan csak egy álom. Egy nagyon rossz álom, amiből bárhogy is akarsz nem tudsz felébredni. Minél előbb szabadulni akarsz tőle bármi áron, de nem tudsz. A karod is hiába csípkeded vörösre. Aztán lassacskán rá kell hogy jöjj, ez mégsem álom. Ez a valóság. A rideg, jéghideg valóság. Tudod, hogy nem lesz jobb semmivel, hiába sírsz, de nem tudod abbahagyni. Csak az jár a fejedben, hogy Ő elment, és nem jön már vissza soha, de soha többé. Majd lassanként lenyugszol, és már nem sírsz tovább. Nem tudsz semmire gondolkodni. Képtelen vagy rá. Ez az asszony is pontosan így érzett. Itt hagyta őt ezen a goromba csúf, és kegyetlen világonelőször a férje, aztán most az egyetlen, drága kisfia. Még tisztán emlékszik azokra a pillanatokra amikor először tartotta a karjaiban, amikor először ment óvodába és a többi gyönyörű együtt töltött pillanatra. Most pedig minden semmivé foszlott, értelmét vesztette. A legborzastóbb az volt amikor az orvos közölte vele, hogy a fia autóbalesetben életét vesztette. Ez is csak az alkohol műve lehetett. Miért kellett innia? Miért? Csak egyetlen dolgot akart: látni őt. Nem is habozott sokáig, hiszen itt minden olyan nehéz. De Neki már minden könnyű. Most végre együtt lehetnek majd. A konyhába sietett, de megtorpan egy pillanatra. Annyi dolga lett volna még, de ez most nem érdekelte. Elővette a konyhakést és egy határozott mozdulattal a szívébe döfte. Forróság öntötte el a mellkasát, és szúró fájdalmat érzett. Érezte, ahogy minden ereje elszáll és a földre borult. Csak pár pillanat volt az egész. Már nem fájt többé semmi...


Egy régről előkapart "novellám" :)